Hogy röpül az idő, ha boldog az ember szokta volt mondani az egyik barátom. Bizony, egy éve ilyenkor már dilibogyóktól hemzsegett a belem, és alig vártam, hogy betoljanak a műtőbe.

Ma egy éves a blogom. Most nem sorolom, hogy mennyi minden történt azóta, amiről itt is beszámoltam. Köszönöm nektek, hogy olvastok :)

Az milyen már, hogy az Uzsoki kórház egyik (nem ortopéd) sebésze megkérdezett engem, hogy aszongyahogy: "Csípő TEP-ben számunkra Te vagy a referencia. Visszaélve az ügy iránti elköteleződéseddel konzíliumot kérek". Büszkeség! :) Amúgy az állapotom nem éppen a topon, bocsánat, drága…

Pár hete megjelent egy bizonyos cikk, ami a média minden mocskát felmutatta egy esettel kapcsolatosan. Mivel végre megtaláltam a szavazógomb beszúrását az alábbi véleménykutatást eszközöltem ki. A kérdés persze már nem újkeletű.    Üzenjünk Németh úrnak, hogy ő is megértse! :)

Van abban valami megmagyarázhatatlanul romantikus, amikor éves szűrésen állok az urológus mellett letolt nadrággal, gumikesztyűs ujjain diónyi vazelin fénylik, és ahelyett, hogy néhány másodperc alatt túlesnénk a vizsgálaton, ő a műtétről és annak körülményeiről kérdezget :) Minden másra ott a…

Egy nagyon korrekt kis cikket osztott meg egy kedves sorstársam egy FB közösségben, ezt most én is továbbadom. Ebből ami talán a legfontosabb üzenet: nagyon fontos a gyógytorna!   

Ééés meg is van. Gyönyörű idő, jó társaság, aztán egyszercsak szinte mindenkit lehagytam... Köszönöm a családomnak, és persze a főorvos úrnak... ;)

Megvolt a 3 hónapos státusz. A doki is elégedett volt, meg én is majdnem, ha nem kellett volna 80 percet a váróteremben töltenem - mindezt úgy, hogy magánrendelésre és időpontra érkeztem... Naaa mindegy. Megvolt az első táncóra, kimondottam élveztem, és bár kutya fáradt voltam, de nem a fájdalom…

Na nem mintha futni szeretnék, jelenleg nem is tudok, de pár hete megkörnyékeztem a Spuri futóboltot. Kompressziós zoknit kerestem, mert ugyan nagyon szexi a jelenlegi barna fuszekli, de ha már gyártanak ebből kimondottan erre a célra is, akkor gondoltam miért is ne. Már akkor megtetszett, hogy az…

Gyermekeim szomorkodva vették tudomásul, hogy nincs gipszem, nincs hova rajzolni. Javasoltam, hogy rajzoljanak a mankómra, hát így sikeredett... Ez a "menő" mankóm, ha valahova "menni" kell, hát ezzel megyek :) Egyre kevesebbszer van rá szükség, sőt, leginkább már tényleg csak a tudat, hogy ott van…